Megérkezett Vernon
Nórinak, aki már nagyon várta az elsö bejegyzést.
Szerettem volna teherbe esni, mégis amikor egy vasárnapi délután a terhességi teszt eredményére pillantottam, megfagyott az ereimben a vér. Ez az állapot elkísért a terhességem ötödik hónapjáig, amikoris elöször éreztem, hogy megmozdult bennem. Innentöl kezdve már hátborzongató is volt (igenis félelmetes, ha megmozdul és ez semmi ahhoz képest, amikor csuklik odabent)!
Annak ellenére, hogy a terhességem problémamentes volt – a nögyógyászomat idézve: “Všetko máte v poriadku, lepšie sa to ani nedá urobit” -, szinte utáltam minden pillanatát. Ne érts félre, nem Vernont utáltam, hanem magát a terhességet és föleg azt, hogy ha rákerestem a neten, hogy hogyan is kellene táplálkoznom, állandóan azt szúrtam ki, hogy mi okozhat vetélést. Így volt ez például a paradicsomlevessel, amit imádtam enni az elsö trimeszterben, amíg el nem olvastam, hogy a bazsalikom szétrobbantja a kicsit. Na nem robbantja szét, csak megöli… Érted, megeszem a bazsalikomot, ami lecsúszik a magzathoz, majd elörántja a kését és …
A második szívfájdalmam az volt, hogy a testem nagyon megváltozott. Nem, nem a cici-pocak-fenék trióra gondolok, hanem például arra, hogy az illatom megváltozott, állandóan izzadtam, nem tudtam egyedül felvenni a cipömet, vagy hogy bizonyos testrészem (maradjon titokban melyik, így érdekesebb) kimondottan büdös volt. És én utálom a büdöset. Peťo szerint az egészet csak kitaláltam, mert ö semmi kellemetlen szagra nem emlékszik.
Szóval az egész terhesség alatt arra koncentráltam, hogy csak semmit ne rontsak el és naponta nyolcszor zuhanyozzak. Illetve arra, hogy nemsokára ennek úgyis vége lesz (mert ugye senki sem marad terhes több mint kilenc hónapon át) és aztán itt lesz velem Vernon, kezdödhet a kaland!
Hiányzott nekem az, hogy az egész terhesség értelmet nyerjen. Ezért sokat beszélgettem Vernonnal a pocakon keresztül, de ez sem volt nekem teljesen természetes. Emlékszem, hogy egyszer megkértem a nögyógyászt, hogy csináljon már Vernonról képet, mert szeretném öt látni (úgy gondoltam így könnyebben építhetem vele a kapcsolatot), de sajnos csak egy fura orrú babát sikerült lekapni (a kattnál arra úszott “valami” a magzatvízben, pontosan Vernon orra közelében, így úgy nézett ki mint egy középsúlyú bokszoló akinek szétverték az orrát a második menetben).
Szóval mikor már végre megszületett és behozták öt hozzám a szobára, ahelyett, hogy fellélegeztem volna, valami nem várt dolog történt. Nem volt szerelem elsö látásra (ahogy azt mondani szokták), amire annyira támaszkodtam a terhesség alatt (hogy majd a hormonok ellepik az agyamat és ez majd segíteni fog nekem, hogy rögtön gondoskodni tudjak Vernonról), nem jött az anyai ösztön és tulajdonképpen úgy éreztem, hogy még magamról kell gondoskodnom (szülés utáni heg, aranyér…), nemhogy erröl a csöppnyi teremtményröl. Nem, nem az önzöség irányított. Nem, nem is a szülés utáni depresszió. Csak nem tudtam, hogy a szüléssel egy hatalmas üresség fog belém költözni és idöbe telik majd, amíg ezt az ürt újra ki tudom tölteni.
Ahogy a kórház szobáján nézegettem Vernont, csak arra tudtam gondolni, hogy szerencsére mindene megvan (négy végtag, húsz ujjacska, stb.) és már vártam, hogy engedjenek haza, mert azt hittem, hogy otthon majd minden jobb lesz, gyorsabban helyre fogok jönni.
De sajnos ez nem így volt. Az üresség maradt és csak félelemmel és fájdalommal tudtam feltölteni. Állandóan Vernonnal voltam, együtt tanultunk szopni (mármint én szoptatni ö meg szopni), ismerkedtünk egymással. Mivel általában fogalmam sem volt arról, mit és hogyan kell csinálnom, ezért ha ö aludt én könyveket és az internetet bújtam, illetve folytonos támogatást igényeltem gyerekes és gyerektelen barátnöktöl.
De nem jött a szerelem. Sokat sírtam emiatt, magamat okoltam és haragudtam magamra, hogy miért vállaltam gyereket, ha ennyire béna és rossz (!) vagyok ebben. Nagyon nehéz volt egyensúlyozni a (saját) elvárások és a remény (hogy majdcsak jobb lesz) között.
Aztán egyszer, amikor Vernont altattam (vagyis próbáltam elaltatni – mivel ez még sokáig nem ment), december 24-én történt valami. Vernon, ez a csöppnyi kis ártatlan teremtmény, aki mozogni is alig tudott, felemelte (nagy nyögdécselések közepette) a fejecskéjét a mellkasomról és a szemembe nézett. Ekkor megmozdult bennem valami, ami már nem volt félelmetes…
… Vernom megérkezett és megnézett engem magának. Bemutatkozott és visszahajtotta a kis fejecskéjét a remegö mellkasomra és elaludt.
Leave a Reply
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Nagyon tetszik a hangod, Kati! Mindent bele, várom a folytatást! És kevesebb elvárást magaddal szembe, nagyon jól csinàlod… 🙂
Köszönöm, Noirah! Ha minden jól megy, még ezen a héten jön a második bejegyzés 🙂
Egyetértek, és én is várom a folytatást!! 🙂
Köszönöm! Szurkolj, hogy Vernon sokat aludjon, igy többet tudnok majd irni 🙂
Kaki drága, a rossz anya érzést nagyon jól ismerem. Az elsö gyereknél hazafele a kórházból és otthon is jó pár hétig azon bögtem, hogy akarom én ezt? De biztos akarom? Mit fogok egy ilyen kis gyerekkel csinálni? És jaj, ez most komolyan itt van és marad is. Aztán szépen lassan nálam is jött a szerelem. A cikk olvastán még eszembe is jut, hogy mikor. Köszönöm neked, hogy leírod ezt, mert igen, ez is egy reakció egy anyától, és nem több vagy kevesebb, vagy jobb vagy rosszabb mint bármely más reakció más anyáktól. A könyvekkel és interneten olvasott dolgokkal óvatosan, azt javaslom. Utólagos tapasztalat, hogy ha el is olvasod, próbálj igenis a megérzésedre hallgatni, mert az a jó ami NEKED jó. Mert ha TE jól vagy, akkor a Vernon, aki a te TÜKRÖD, ö is jól lesz. Ezt megígérem neked.
Kedves cserve,
Nagyon örülök a hozzászóláshoz, veled együtt már sok anya visszajelzett, hogy náluk is hasonlóan teltek az elsö hetek… úgyhogy kezdem azt hinni, hogy ez a ‘normális’ reakció és többi, az elejétöl kezdve kiegyensúlyozott anya csak a kivételt igazolja ? Köszönöm, hogy olvasod a blogomat, remélem még visszatész ide ?