Büszkeség és balítélet

Posted On május 22, 2019

5 min

Babkának és Dedonak, akik befogadták a tékozló leányt.

Biztos voltam abban, hogy a szülés után minden könnyebb lesz. Örültem annak, hogy szülő leszek, elképzeltem, hogyan fogom (fogjuk) nevelni Vernont és úgy éreztem, hogy nincs szükségem tanácsra vagy segítsegre, mert majd mindenben az intuíció fog vezérelni. Én kis butus.

Barátnőim elláttak mindenféle könyvekkel, amelyeket én gondosan elhelyeztem a polcomra, mondván, majd később kézbe fogom őket (és ezt meg is tettem minden hétvégén, amikor letöröltem róluk a felgyülemlő port), hisz időm mint a tenger.

Magamnak két könyvet vettem. Egy zsebenciklopédiát (mi micsoda) és egy terhességi útmutatót ami tartalmazott mindent, amit tudni akartam és mentes volt mindenféle nyálas gondolattól (hogy terhesnek lenni a legcsodálatosabb dolog a világon és a szoptatás maga a mellbimbók Nirvánája) vagy fogalmaktól (például a tehu – ez a „szó” ige, fönév, melléknév és indulatszó is egyben), mert ezektől mindig dührohamot kaptam.

Sokat olvastam a terhességről, a kivizsgálásokról és (sajnos) az ezzel összefüggő betegségekről – állapotokról is. Így tudtam, mi vár rám például „odalent”. Jártam kurzusokra, konzultáltam az orvosommal, kérdezgettem a barátnőimet, hogy ők hogy élték meg (vagyis hogyan élték túl) a terhességet és a szülést. Fel voltam készülve, tudtam, mikor mit kell tennem.

De arról, hogy mit kezdjek a babával a szülés után, egy mondatot nem olvastam. Máig nem értem, hogy miért. Hogy lehettem ennyire arrogáns, hogy azt higgyem, nekem ez egyszerűen menni fog? Teljesen megbíztam abban az érzésemben, hogy ezzel egy szál gond sem lesz, miközben eszembe sem jutott utánanézni annak, hogy például mennyi alvásra van szüksége egy újszülöttnek… Vagy hogy mi az a mekónium (ha már a nevem Kaki).

Inkább arra koncentráltam, hogy milyen szülő leszek (és milyen nem). Például, hogy biztosan nem lesz nálunk síri csend, ha Vernon már aludni fog (hát, azóta megtanultam lélegzés nélkül élni, nehogy azzal is felkeltsem), vagy hogy csak a saját ágyában fog aludni (hahaha!).

De a legnagyobbat ígyis abban tévedtem, hogy majd mi Peťoval ketten mindent megoldunk, nem kell majd segítség. Két hetes volt Vernon, amikor végérvényesen megtört bennem a jég és elutaztunk Peťo szüleihez, hogy átvészeljük ezt az erőt próbaló időszakot.

Hogy mi is volt olyan nehéz? Három fő dolog: hogy zöldfűlű szülők voltunk, hogy Vernon még mindig egy idegen volt számunkra és még mi is gyerekek voltunk. Megízleltük az igazi felelősség ízét és nem tudtuk kimosni a szánkból a keserűségét. Bár időnk lett volna felkészülni, főleg nekem, eltékozoltam az időt valami másra (a szülésre készültem) és végül a realitás (ez már nem vicc, hékás!) úgy pofon vágott, hogy attól nyekkentem.

Nehéz volt feldolgozni azt is, hogy az életünk mostantól már arról fog szólni, hogyan ne öljük meg Vernont, hogy hogyan létezzünk pár óra alvással és hogy a párkapcsolatunk ápolása egy ideig másodlagos dolog lesz. És mindvégig azon agyaltam, hogy hogyan fogom ezt mind egyedül megoldani, miután hazamegyünk Babkáéktól és Peto visszamegy dolgozni?

Egyszer elmentem sétálni, addigis Babka vigyázott Vernonra. Ahelyett, hogy kiszellőztettem volna a fejem, a gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben – és általában nem építő jellegűek voltak. Menni is alig bírtam, mert még mindig gyenge voltam a szüléstől, melleim fájtak a szoptatástól és csak sírtam, sírtam és sírtam. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha nem mennék vissza?

De visszamentem. És ahogy beléptem a szobába, Babka szája elé rakta az ujját és suttogta, hogy Vernon elaludt. Bevittem őt magammal a hálószobába, gyengéden letettem őt az ágyra és néztem, ahogy alszik. Tudtam, hogy mihamarabb össze kell magamat szednem, hogy gondját tudjam viselni ennek az apró teremtménynek.

De tudtam azt is, hogy ez egyedül nem fog menni. Legalábbis az elején. Negyedik trimeszternek is nevezik a szülés utáni három hónapot, ami csakugyan nehéz egy új szülő számára. Ennek az időszaknak is az első hat hete az, ami igazán embertpróbáló. A szülés maga egy trauma (a testnek és a léleknek egyaránt), a szoptatás nem könnyű és nem fájdalommentes, az új étrend egy kihívás (soha nem tudod, mi mit okozhat a babának) és a kevés és redszertelen alvás csak olaj a tűzre. És természetesen itt van egy kis emberke is, aki a segítséged nélkül néha még pukizni sem tud. Szóval, eltart egy ideig, míg megtanulod élni az új életedet. Le a kalappal az előtt, aki segítség nélkül is boldogul.

Ha most a DeLorean ajtaja kinyílna előttem (‘Kaki, vissza kell mennünk a múltba!’ – szólna Christopher Lloyd), akkor valószínűleg nem változtatnék semmin, viszont megnyugtatnám a múltbéli Kakit, hogy minden a legnagyobb rendben van, nyugodtan fogadjon el tanácsokat és segítséget, mert az nem szégyen és hogy egyszer nagyszerű (hot mess) anyuka lesz. És hogy tartson ki, mert május 18-án majd Vernon megengedi, hogy négy órát aludjon egyhuzamban!