Rólam

Szia, a nevem Kaki és eltökéltem, hogy lemerülök lényem legmélyebb bugyraiba és megosztom Veled a gondolataimat és az érzéseimet arról, hogy hogyan élem (ill. éltem) meg a kisfiam érkezését.

December 12-én megszületett Vernon (nyugi, ez nem az igazi neve) és azt hittem életem egy nehéz, de csodálatos idöszaka veszi kezdetét. Voltaképpen nem tévedtem, de a nehéztöl ez sokkal nehezebb volt… Elképzelhetetlenül nehéz. Embert és életet próbálóan nehéz.

Úgy gondolom, hogy a szülés utáni történések elöször megtörik a lelket, sokáig hagyják a hatalmas rést tátongani, majd nagyon lassan megtöltik a keletkezett ürt.

Erröl senki sem beszél (legalábbis pár kivélellel), valószínüleg az idö távlatából másképpen emlékezünk. És ezzel nincs is semmi baj. De lehet, hogy félünk, illetve szégyellünk erröl beszélni, mert ítélkeznének felettünk, vagy ami a legrosszabb: alátámasztanák a bennünk uralkodó érzést, hogy rossz anyák vagyunk.

Szeretnék megszólalni és mesélni minden anyukának, aki hasonlóan viselte az elsö hónapok megpróbáltatásait mint én, de minden nönek is (természetesen minden férfinak is), hogy tudják, ez is csak egy természetes folyamat.

Szeretném, ha írásaim megkönnyítenék minden kismama lelkét és buzdítaná öket arra, hogy kitartsanak: anyának lenni csodálatos dolog. Csak nem mindenkinél jön könnyen ez az érzés.

Szóval, üdvözöllek Téged az én világomban, melynek közeppontjában egy tisztalelkü, aranyos és szeretetremeltó fiúcska áll, akivel egymást tanítjuk anyává és gyermekké válni.